A lőttbetont ma már elsősorban bányászatban, alagútépítésben és szerkezetmegerősítésre használjuk, de a technológia eredete meglepően más területről származik: az állatpreparálás világából. Carl Akeley, a híres amerikai preparátor, felfedező és feltaláló az 1900-as évek elején forradalmasította a taxidermiát – méghozzá egy korai, saját fejlesztésű betonfúvó eszköz segítségével.
Akeley célja az volt, hogy a preparált állatok élethűbbek és tartósabbak legyenek. Akkoriban a taxidermisták gyakran fa-, drót- és agyagvázakra építették a bőrt, amit idővel a súly és a környezeti hatások deformáltak. Akeley újítása az volt, hogy az állatok testének belső vázát – az izomzat formáját – könnyű, de masszív szerkezetként akarta kialakítani, amely pontosan követi az állat anatómiáját, és hosszú távon is stabil marad.
Ehhez feltalált egy „cementfúvó gépet”, amely nagy nyomáson permetezett cementes keveréket – gyakorlatilag a lőttbeton egy korai formáját. A munka során először egy fémvázat készített az állat testének megfelelően, majd erre szórta rá a habarcsot, amelyből élethű izomformákat lehetett modellezni. A megkeményedett betonvázra később ráfeszítette a preparált bőrt, így az állat szinte „megelevenedett”.
Akeley innovációja nemcsak az állatpreparálásban hozott áttörést – például a New York-i Természettudományi Múzeum afrikai diorámáiban is az ő technikáját használták – hanem véletlenül életre hívta a modern lőttbeton-technológiát is. Amit egy művészi cél vezérelt, az később ipari forradalommá nőtte ki magát.